2.rész

                                                            

- Brit! Nem tudok hazamenni veletek - mondta Hel az utolsó óra után.
- Miért? - kérdeztem.
- Mert tudod... Van az a srác... - motyogta, majd a padlót kezdte nézegetni.
- Ó. Óóó. Oké. Jó szórakozást - vigyorogtam rá, majd megöleltem. 
Ráérősen mentem ki a suliból, majd unottan néztem Zaynre, aki a kocsija mellett állt, mint mindig. 
- Hel? - kérdezte.
- Pasizik - mondtam egy cseppnyi éllel a hangomban. 
- Aha. Értem - bólintott, majd csodálkozva nézett rám, amikor kinyitottam az első ajtót. Végül szó nélkül hagyta és beült a kocsiba. Én is követtem példáját, szóval beültem mellé és végig oldalra néztem kifelé az ablakon. 
- Figyelj. Bocs a tegnapiért... - kezdte.
- Nocsak. Mióta ismered te a 'Bocs' szót az én közelemben? 
- Nem rég óta - vont vállat. - De tegnap tényleg bunkó voltam. De te meg...  
- Mi van velem? Mit csináltam? Mert, ha jól tudom, nagyon meg sem tudtam szólalni! - emeltem fel a hangom.
- Nem kellett volna bejönnöd a szobámba! - kezdett el kiabálni. És igen. Amikor bocsánatot akar kérni, még akkor is összeveszünk. Hmm. Jó dolog. 
- Ó, bocsáss meg, ha megbántottalak azzal, hogy kíváncsi voltam rád! Többet nem fordul elő, ígérem!
- De...
- Jó, nem érdekel! Fogd be! Csak fogd be! - kiabáltam, majd az ülésbe ütöttem egy nagyot. - Állj meg! 
- Mi van? - nézett rám felvont szemöldökkel.
- Állj meg! - mondtam újból. Nem állt szándékomban haza menni vele... 
- Tessék? Minek? - kérdezte, de nem válaszoltam. Leállt, én pedig idegesen kivágtam az ajtót, majd kiszálltam a kocsiból. - Hova az istenbe mész? - kiabált utánam, de megint nem válaszoltam, csak mérgesen elindultam abba az irányba, amerre lakunk. - Bassza meg! - szitkozódott, majd hallottam, ahogy kiszállt és becsapta az ajtót. Utánam eredt én pedig gyorsítottam a lépteimen. - Állj már meg! - kiabált utánam, majd futásnak eredt, mire én is futni kezdtem. - Állj meg, a rohadt életbe! - ordította, majd amikor beért elkapta a karom és maga felé fordított. - Mi az isten bajod van? 
- Te! Te vagy a legnagyobb bajom! - kiabáltam. Á, kicsit sem bámultak meg minket. 
- Most min kaptad már fel így a vizet?
- Mindenen! Egy bunkó seggfej vagy! Arghh - morogtam, majd sarkon fordultam.
- Várj már! - kapta el újból a karom. - Most mit vagy úgy oda? 3 éve ugyan ezt csináljuk, nem tudom miért most akadsz ki. Eddig még sosem akadtál ki ennyire.
- Tudom! És tudod mit? Saját magam sem tudom, hogy mi van velem! - kezdtem el kiabálni újból. Ó, dehogyisnem tudod.
- De várj már! Tegnap óta vagy ilyen - töprengett, majd mintha egy villanykörte villant volna a feje felett, hirtelen rám nézett. - Te...
- Nem! Akármit is akarsz mondani, a válaszom az, hogy NEM! 
- Jó, oké - tartotta fel a kezét. - Azért ne ölj meg. 
- Pedig épp azon gondolkodom... - mormogtam. 
- Oké... Visszaülsz a kocsiba vagy én vigyelek vissza? 
- Megyek magamtól - pufogtam, majd kikerültem és mérgesen visszatrappoltam a kocsiig, majd bevágtam magam az ülésre.   
- Tudom, hogy most majd felrobbansz a dühtől, meg minden... De a kocsim nem bántott téged - nézett rám, mire csak megforgattam a szemeimet.
- Mit vársz? Megsimogassam? 
- Hát... Legalább - vigyorodott el, mire felnevettem. 
- Csak szeretnéd - bólintottam.
- Meg ő is szeretné.
- Haha. Még mit nem - mormogtam. Felnevetett, majd beindította a kocsit és elindultunk. 

- Mi tartott ilyen sokáig? - kérdezte Trav felvont szemöldökkel, miután hazaértünk anélkül, hogy megöltük volna egymást. 
- Akadt egy kis vita... - nézett rám Zayn.
- Csak egy "kicsi" - húztam el a számat. 
- Ki gondolta volna... - sóhajtott fel Travis, majd visszament a konyhába. Felmentem az emeletre, ledobtam a táskám, majd lebukdácsoltam vissza. Szó szerint. Amilyen egy béna vagyok, megbotlottam a saját lábamba és... És nem. Nem estem le, hanem mivel épp jött szembe Zayn, mint egy béna romantikus filmben, én megbotlottam, ő felnézett rám a lába bámulásából, majd megragadta a karom és magához vont, mielőtt sikeresen leestem volna a lépcsőről. Nos, igen. Ebben az esetben annak konkrétan jobban örültem volna, ha nem kap el és leborulok a lépcsőről. De nem. Neki pont akkor kell jönnie. Hát, igen. Ilyen az élet...
Maximum 5 másodperc volt, amíg öleltem, aztán eltoltam magamtól.
- Oké. Ezt elfelejtsük - bólintottam, mire ő is bólintott. - Ettől még utállak, de azért kösz, hogy nem hagytad, hogy leboruljak... - motyogtam. - Bár... Annak jobban örültem volna - tettem hozzá.  
- Szívesen - mondta gúnyosan mosolyogva. - És majd legközelebb hagyom, hogy kitörd a nyakad - morogta. 
- Most meg neked mi a bajod? - kérdeztem.
- Az, hogy... Á, mindegy - legyintett. - Úgyis csak kiabálás lenne a vége - mondta, majd kikerült én pedig hirtelen utána kaptam és elkaptam a kezét (!). Nem, én szerencsétlen nem a karját vagy mittudomén' mijét kapom el. Nem! Nekem a kezét kell megfognom. Arrghh. Istenem. 
Felvont szemöldökkel nézett le a kezünkre (!), majd rám pillantott. Zavartan elkaptam a kezem, majd leejtettem vissza, magam mellé. 
- Mi bajod? - dünnyögte.
- Nem tudom - válaszoltam halkan. - De... Felejtsük el ezt az elmúlt 15 percet - mondtam, majd kikerültem és felment a szobámba. Igazából azt sem tudom minek akartam lemenni. Na mindegy. 

Miért? Miért vagyok ilyen szerencsétlen? Nem igaz, hogy nem tudtam volna a karját vagy mittudomén', a lábát (?) megfogni... Bár, azt nem tudom minek fogtam volna meg... Na jó. Ne menjünk ebbe bele. 
Szóval, nem igaz, hogy ilyen szerencsétlen vagyok! És hülye... 
Istenem! Tuti azt hiszi, hogy meghülyültem. Bár nem is tévedne akkorát, ha azt hinné... Vagy, az is lehet, hogy még csak nem is gondolkodik rajtam, és azzal a csajjal beszélget. AHA! Tuti! Megölöm azt a csajt! Oké. Már a féltékenység beszél belőlem. Nem hiszem el! 

1.rész

2010.05.13. 

A dátum, amikor minden megváltozott az életemben.  Amikor meghaltak a szüleim autóbalesetben. Attól a naptól kezdve lakom a legjobb barátnőmnél, Helenánál. Akinek van egy idegesítő, kibírhatatlan, bunkó bátyja. Azt hiszem életem egyik legrosszabb napja volt. Minden szempontból.

Egyébként így lakunk mi hárman, egy lakásban, már a harmadik éve. Ja, nem. Négyen. Szeretett barátnőm, „szeretett” bátyjának haverja is velünk lakik. Travis. Nos, ő és Helena sem jön ki valami nagyon jól... Érdekes napjaink szoktak lenni. Főleg, amikor én is veszekszem Zaynnel, és Hel is Travisszal. Akkor körülbelül zeng tőlünk az egész ház és ilyenkor áldjuk Hel szüleit, hogy London egyik külvárosában kaptunk egy bazi nagy házat, amiben élhetünk, és nincs is nagyon szomszédunk. De aki van, szerintem már az is a költözésen gondolkodik… Egyébként Helenával még gimisek vagyunk, úgyhogy vagy Zayn vagy Travis szokott minket vinni autóval. Szóval vagy én örülök és Helena bosszankodik, vagy épp fordítva. Egyébként én és Zayn többször összeveszünk egy nap, mint Hel és Trav két nap alatt... De konkrétan minden apróságon. Emlékszem, egyszer a távirányítón vesztünk össze és még akkor is leordítottuk egymás fejét. Ilyenkor bezzeg a legjobb barátnőm és Travis is jól kijön egymással, ugyanis néha popcornnal a kezükben néznek minket. Végülis... Ingyen mozi.

- Kelj fel! MOST! - húzta le rólam Zayn a takarót reggel 6:30-kor. Igen, általában mindig így kelt, amikor nem ébredek fel a saját telefonom ébresztőjére. 
- Menj ki! MOST! - mormogtam, majd fejem belefúrtam a párnámba. 
- Te fogsz elkésni, nem én - mondta, majd kisétált az ajtón. Fújtattam és felültem az ágyamban. Utálom! Mindig ezzel a mondatával jön, mert tudja, hogy utálok késni. 
Feltápászkodtam, majd kivánszorogtam a fürdőbe. Rendbe tetettem magam aztán visszacsoszogtam a szobámba. Reggel mindig előjön az 'Úristen! Nincs mit felvennem' szindrómám, amikor egyébként tele van a szekrényem ruhával...
Kiválasztottam egy kék csőfarmert, egy fehér pólót, és egy fekete felsőt. Felöltöztem, majd magamra kentem egy kis sminket és leszaladtam a konyhába. 
- Reggelt - mondtam, majd kerestem valami ehető reggelit és levágtam magam az asztalhoz. 
- Nem tán' megint hatásos volt a 'Te fogsz elkésni, nem én' mondatom? - kérdezte vigyorogva Zayn.
- De igen - néztem rá összeszűkített szemekkel, majd megráztam a fejem. 
- Ma melyikőtök visz minket? - kérdezte Hel. 
- Én - mondta Zayn. 
- Pff. Nagyszerű. Ez a nap már csak rosszabb lehet - mormogtam, majd felálltam és elmostam a tányérom. 
- Indulhatunk? - kérdezte Zayn, miután látta, hogy mindketten végeztünk a reggelivel.
- Ja - válaszolt barátnőm. 
- Legyen rossz napod, Hel. Brit... Meg ne öljétek egymást Zaynnel - mondta a szokásos mondatát Trav, aki még nagyban reggelizett. 
- Köszönöm Travis. Így, hogy hozzám szóltál, már ezer százalék, hogy nem lesz jó napom - szólt oda Hel gúnyosan, majd felkapta a táskáját és a kijárat felé ment. 
- Most miért nem ölhetem meg? - nyafogtam, majd szúrós pillantást lövelltem Zayn felé.
- Mert a haverom - vont vállat. - És amúgy sem tudnád hogy megölni.
- Ó, dehogyisnem - bólogattam hevesen. Igazából nem akarom, csak ezt a beszélgetést egyébként minden reggel leműveljük. - Először... - kezdtem.
- Na jól van. Én is kitudnálak nyírni sokféleképpen téged, de... Tartsd meg magadnak amit elkezdtél mondani és húzzál felvenni a cipőd - szólt rám viszonylag higgadtan Zayn, de láttam hogy ideges és nem sok kellett hozzá, hogy elkiabálja magát. 
- Nos, jó tanulást. Ne gondolj sokat Zaynre - vigyorgott rám Trav, mire csak megforgattam a szemeimet, majd én is felkaptam a táskám és a kijárat felé indultam.
- Mikor szoktál te rám gondolni? - kérdezte Zayn, miközben én a zöld Converse cipőm szenvedtem a lábamra.
- Amikor te rám! - néztem rá. - Soha! - mormogtam, majd kitártam az ajtót. Elsétáltam a kocsiig, majd beültem hátra. 
- Nem mersz előre ülni? - nézett rám Zayn.
- De. Csak nem akarok melletted ülni - vigyorogtam rá erőltetetten. Az út a suliig csendben telt, majd amikor odaérünk szó nélkül kipattantam a kocsiból. 
- Majd jövök egykor - kiabált utánunk Zayn, mire Hel intett. Zayn elhajtott, mi pedig bementünk a suliba.
- Sziasztok - köszöntünk a többieknek, akik csak intettek és folytatták tovább amit addig is csináltak.
- Brit - szólított meg barátnőm, Megan. - Hoztam neked valamit. Ezt nézd - turkált a táskájában, majd kivett belőle egy pólót. - Most volt nem rég a szülinapod és tudom, hogy mennyire utálod Zaynt, úgyhogy remélem örülni fogsz neki - adta a kezembe a pólót. Sima fekete felső volt, rajta 'I hate Zayn Malik' felirattal. 
- Jaaajj - néztem Meganra. - Imádom - vigyorodtam el, majd megöleltem. - Köszönöm.
- Nincs mit - nevetett fel, majd elengedett. A nap egyébként unalmasan telt, aztán egykor amikor kimentünk a suliból, Zayn már ott állt a kocsija mellett. Nem titok, hogy jó pár lány az osztályból irigyek voltak ránk. Csak mert Zaynnel és Travisszal éltünk. Nos, én bárkivel cseréltem volna, csak hogy ne kelljen Zaynnel élnem...
- Milyen volt a napod, Hel? - kérdezte Zayn, engem levegőnek nézve. Ez az! Úgy tett, mintha nem volnék ott. Már sokadjára csinálta ezt, de eddig mindig kudarcba fulladt a terve, hogy nem vesz rólam tudomást. Nos, nekem ezzel csak kedvezni tud. Mármint azzal, hogy nem szólt hozzám.
- Nagyszerű, Zayn - válaszolt barátnőm, mire Zayn bólintott, majd beültünk a kocsiba és elindultunk haza. Otthon felvettem a pólóm, majd abba mentem le a többiek elé.
- Hoppá! Jó póló - kacsintott rám Travis, majd felnevetett és Zaynre nézett, aki csak megrázta a fejét. 
- Megantől van? - vigyorgott Hel. Szerencse, hogy Hel nem nézi rossz szemmel azt, ahogy én utálom a bátyját.
- Ühüm - bólintottam. - Ebben fogok aludni - jelentettem ki, mire felnevetett Trav. Zayn felállt, majd felment az emeletre. Hmm. Fura. Nem szólalt meg, nem mondott semmi rosszat. Nem szólt be. Mi baja lehet? Travis mintha olvasott volna a fejemben, válaszolt a ki nem mondott kérdésemre. 
- Rossz délelőttje volt.
- Áá, értem. Nem kapta meg a McDonald's-ban a napi adag kajáját?  
- Na, ez jó volt - nevetett fel. - Nem, amúgy nem. Csak nem jöttek össze a dolgai, amiket eltervezett...
- Mert mik voltak azok? 
- Egy csaj van a dologban... - mondta. Láttam rajta, hogy nem akar többet mondani, pedig még feszegettem volna a témát. Hmm. Szóval egy csaj. Értem én. Feltenném magamnak a kérdést, hogy mi az istenért van ilyen rossz érzésem. Egyáltalán mi ez az érzés? És... Miért érzek így?
Azt hiszem Hel meglátott valamit azt arcomon, mert finoman köhintett egyet, mire megráztam a fejem. 
- Uhm... Oké - mormogtam, majd felálltam és elindultam az emeletre. Nem akartam bemenni hozzá. Tényleg nem, csak egyszerűen nem tudtam megállni...
- Kopogni luxus? - dörrent rám. 
- Ugyan. Te sem gondoltad komolyan, hogy majd kopogni fogok.
- Jogos... Mit akarsz? Jöttél villogni a pólóddal és az orrom alá dörgölni, hogy mennyire utálsz? Mert hidd el, tudom. És hidd el, kölcsönös az érzés - emelte fel a hangját a végén. Azta! Tényleg rossz kedve van. 
- Magam sem tudom minket jöttem be ide... - motyogtam.
- Akkor akár mehetsz is. Majd szólok, amikor szükségem az utálatodra - mondta. Ez most...? Már vagy 3 éve így élünk, most miért esett mégis rosszul amit mondott? Mi az isten van velem? - Lefagytál vagy mi van? - nézett rám unottan.
- Jó, bocs, hogy élek. De komolyan - mondtam feltartott kézzel, majd kitártam az ajtót és bevágtam magam után. 
- Mi az? - kérdezte Trav.
- Amikor rossz kedve van, bunkóbb mint valaha - mormogtam, majd bementem a szobámba és becsaptam az ajtóm. Kiterültem az ágyamon, majd felsóhajtottam. 
Miért zavar, hogy csajozik? Mi ez az érzés?
- Nem! Nem! Nem és nem! Nem lehetek... féltékeny!

Prológus.

Van, hogy két ember sosem találja a közös hangot. Ebből van a veszekedés. Nos, igen. Általában a veszekedésből a kibékülés, de nálam nem ez a helyzet… Ha tehetnénk, egész nap mást se csinálnánk, csak veszekednénk.

Gyűlölöm! Általában ha valakik gyűlölik egymást, azok nem is szólnak egymáshoz. Vagy igen? Hát, ha nem, akkor mi valamit nagyon rosszul csinálunk, ugyanis szinte fizikai fájdalmat éreznék, ha nem szólhatnék be neki, vagy nem ordíthatnám le a fejét. Azt hiszem ő is így van vele…

…Aztán egy szép napon ez a gyűlölet egyik percről a másikra átcsap szerelembe…