6.rész

Travis jött szembe velem és kissé feszülten nézett rám.
- Mi az? - kérdeztem felvont szemöldökkel.
- Áá, semmi - legyintett. - Vagyis... Első próbálkozásom kudarcba fulladt - mormogta.
- Tessék? 
- Zayn... - motyogta. Ó, értem. Szóval nem sikerült még neki rendbe hoznia a dolgokat. - A konyhában van - válaszolt a ki nem mondott kérdésemre. Bólintottam, majd kikerültem Travist és lementem. Pár mély lélegzet vétel után - mintha nem is tudom mire készültem volna -, benyitottam a konyhába, ahol Zayn ült az asztalnál. Halál nyugodtan lépkedtem a pulthoz, ahol töltöttem magamnak egy kis narancslevet, majd hezitáltam kicsit, de végül leültem én is az asztalhoz. Kínos csendben kortyolgattam az italom, és elgondolkodtam azon, hogy vajon ő is ilyen hangosnak hallja-e, ahogy nyelek. 
- Hogy tudsz így zabálni este 10-kor?! - törtem meg a csendet szuper béna kérdésemmel. 
- Hát... Ahogy látod... Így - mutatta fel a villájára szúrt tojást (?), majd bekapta. 
- Hű. Erre magamtól rá se jöttem volna, ha nem mutatod be - bólintottam komolyan, és magamban lepacsiztam magammal, mert már váltottunk pár szót! Hurrá. Így haladunk, akkor 100 év múlva még talán össze is jövünk. 
- Te kérdezted. Én csak válaszoltam - vont vállat. 
- Jó, de én nem így értettem ezt a kérdést! - kezdtem vitatkozni. 
- Tudom. De én viszont így válaszoltam - mosolygott (!!) rám. Egy pillanatra találkozott a tekintetünk, de elkaptam a tekintetem.
- Nos, oké. Kösz, hogy bemutattad hogy kell enni.

- Szívesen. Eddig úgy sem tudtál - pillantott rám. 
- Tessék? - háborodtam fel. Ez nem is igaz! Bár, néha úgy eszek, hogy a kaja nem is tányéromon van, hanem az asztalon, mert vagy elszáll véletlenül, vagy kikotorom a tányéromról.
- Valld be, hogy nem tudsz normálisan enni! Komolyan, sajnálom a következő pasidat, aki majd étterembe visz - vigyorgott rám. Összehúzott szemöldökkel néztem rá, mire felvont szemöldökkel nézett vissza rám. Legszívesebben bevágtam volna hogy "Akkor sajnáld magad"...
- Haha. Vicces vagy - fontam végül össze a karjaimat magam előtt, majd hátra dőltem a széken. 
- Tudom - vigyorgott önelégülten. 
- Nem gondoltam komolyan.
- Kapd be! - mondta. - Vagyis... Inkább ne - pillantott rám zavartan. 
- Nem is akartam - válaszoltam. Hmm. 10 órakor mikről nem tudok beszélgetni a világ legidegesítőbb pasijával. 
- Akkor jó - bólintott, mire felnevettem. 
- Hát ez kész - fogtam a fejem, majd nevetve ledőltem az asztalra. 
- Most meg mi van? - kérdezte zavartan nézve rám. 
- Ez a beszélgetés... - nevettem tovább. 
- Komolyan... Utoljára amikor velem voltál sírtál. Most meg nevetsz. Neked komoly problémáid vannak - állapította meg.
- Igen. Szerintem is - bólintottam nevetve, majd letöröltem a könnyeimet. - Úristen. De rég röhögtem ennyire.
- Úgy érted... De rég nyerítettél utoljára ennyire. 
- Én nem nyerítek - néztem rá lebiggyesztett ajakkal. - Én önfeledten kacagok - vigyorogtam.
- Úristen. Persze, azt csinálod - legyintett amolyan "Rád hagyom a dolgot, de úgyis nekem van igazam" stílusban. - De inkább visítasz.
- Te meg gügyögsz - "vágtam" vissza. 
- Mit csinálok? - kérdezte nevetve.
- Jól hallottad. Ne is próbáld meg letagadni. Most is azt csinálod - bólintottam komolyan. 
- Mit szívtál? - vigyorgott rám.
- Levegőt. De azt sokat. Jó cucc. Próbáld ki - ajánlottam.
- Meglesz - bólintott, majd felállt az asztaltól és a mosogatóhoz lépett.
Önfeledten vigyorogva mentem ki a konyhából, majd ugrottam egy nagyot és belebokszoltam a levegőbe. Aztán megfordultam és szembe találtam magam... Zaynnel.
- Izé... Ott... volt egy nagy... szúnyog. Borzalmas. Olyan sok van... idén... - nyögtem ki pár másodperces szünetekkel. 
- Igen. Az. Borzalmas - mondta fapofával, de mintha magában szórakozott volna.
- Uhm... Én... Oké - dadogtam, majd megfordultam és elindultam a lépcső felé. Még láttam az arcán elterülő vigyort miközben megfordultam, majd hallottam, hogy utánam indul. Kettesével vettem a lépcsőfokokat, és amikor a szobámhoz értem, Ő megállt mellettem.
- A szobádban kiélheted magad. Ugrálj egy jót - kacsintott rám, majd fütyörészve tovább ment. Bemutattam neki - nem mintha látta volna -, majd benyitottam a szobámba. 
- Hát ez borzalmas volt! Én hülye... Érted. Beszélgetni kezdünk, elkap a röhögőgörcs, Ő hülyének néz, én vigyorogva kisétálok. És mi van? Én... Ugrálok örömömben és amikor megfordulok Zaynnel találom magam szemben... Hát nem nagyszerű? - hadartam el egy szuszra Helnek, aki még azóta is a szobámban ült és tévézett. 
- És mit hazudtál? - vigyorgott rám.
- Azt hogy ott volt egy szúnyog - motyogtam, ő pedig enyhe röhögőgörcsöt kapott. 
- És szerinted bevette?
- Nem hiszem - vontam vállat. 
- Borzalmasan tudsz hazudni, ugye tudod?! - vihogott, mire finomat vállon csaptam. 
- Ez nem vicces. Inkább... Kínos. Most tuti azt hiszi hogy meghülyültem - fogtam a fejem.
- De legalább már szóba álltok. Haladás, ember - csapott "finoman" a vállamra.
- Igen. Haladás. Mikor lesz ebből újra kiabálás?
- Pár hónap. Nyugi - "vigasztalt" egy félmosoly kíséretében. 

                                                                              *** 

1 hónap telt el az események óta. 1 hónap alatt nyár lett. Vége a sulinak. Hurrá. 
Nos, az utolsó sulis napon kitörő örömmel fogadtam Zayn-t, amikor értem jött. Sőőőőt. Olyan kitörő öröm volt, hogy a nyakába ugrottam. Egy kissé meglepődött... Konkrétan azon csodálkoztam, hogy nem dobott el, vagy ilyesmi... 
"- Uhm... Nem neked örülök ennyire - motyogtam. - Hanem annak, hogy vége a sulinak - néztem rá, miután letett a földre. 
- Ühüm... Oké. Pedig már kezdtem örülni - vigyorgott, majd megforgatta a szemeit és felsóhajtott. Hazafelé szokatlan csöndben - bár nem volt az utóbbi időben olyan szokatlan kettőnk között a csönd. Sőt már kezdtünk megszokni -, mentünk, én a gondolataimba merültem, Zayn pedig mellettem halkan énekelt. A 3 év alatt egyszer sem hallottam még énekelni, úgyhogy ez most újdonság volt számomra és rátett egy lapáttal az "Úristen. Sosem lesz az enyém ez a pasi" érzésemre. 
- Most meg miért sírsz? Ennyire rossz a hangom? - fordult felém, én pedig az arcomhoz kaptam és letöröltem a könnyeimet.
- Nem sírok - ráztam meg a fejem.
- Nem? Akkor biztos képzelődök - bólintott komolyan, majd visszafordult és ismét az utat kezdte kémlelni. - Na, de most komolyan. Miért sírsz? Lassan nem merek a közeledbe menni, mert attól félek hogy elsírod magad.
- Csak... - gondolkodtam el. - Eszembe jutottak apuék - morogtam, és reméltem, hogy beveszi. Bólintott, majd nem zaklatott tovább a kérdéseivel."

Ez így nem mehet tovább! Tuti hogy még mindig azt hiszi hogy szerelmes vagyok belé - amiben egyébként nem téved -, de nem kellene róla tudnia! - gondolkodtam, miközben az ágyamon fetrengtem. Egyébként a nyáron mindig halálra unom magam, maximum néha megyek el valahová Eddel, a legjobb fiú haverommal... Úristen, Ed! - villámgyorsan ültem fel, amint eszembe jutott egy ötlet. 
- Elmentem - szaladtam le az emeletről. 
- Hova? - kérdezte Zayn és Travis szinte egyszerre.
- Edhez - adtam rövid válaszom, miközben a cipőmet szenvedtem magamra.
- Az ki? - kérdezte Zayn az egyik ajtófélfának támaszkodva.
- Semmi közöd hozzá - néztem rá összeráncolt szemöldökkel.
- De van! - kezdett vitatkozni. 
- De nincs - válaszoltam higgadtan.
- De van! 
- Oké, ezzel nem megyünk semmire, maximum itt állunk éjfélig ezt ismételgetve - sóhajtottam, majd kitártam az ajtót és kisétáltam rajta. Mielőtt elmentem volna még láttam, hogy idegesen a hajába túr, majd felszalad az emeletre. Most meg mi a baja?